Csengery Kristóf kritikája az Élet és Irodalomban
Kánonok és fúgák
“A lemez legnagyobb előadói teljesítménye minden idők egyik legnehezebben megszólaltatható és megérthető zenéje, Beethoven különös sorsú Nagy fúgája (op. 134): ez eredetileg az op. 130-as vonósnégyes záró tételének készült, utóbb azonban önállósult, leválva a darabról, amelyet súlyával-terjedelmével agyonnyomott volna. Simon Izabella és Várjon Dénes a vonósnégyesre fogalmazott tétel szinte soha nem hallható szerzői négykezes változatát játssza.
Sokszor leírták már, hogy a négykezes és kétzongorás kamarazene különlegesen bensőséges műfaj. A zenei és fizikai történések természetrajza szerint a két zenélési mód közül igazán csak a négykezes lehetne az, hiszen csak arra jellemző, hogy a két játékos ugyanazt a hangszert szólaltatja meg, szoros testközelben és egymásrautaltságban. Hozzátehetjük: a műfaj története is bensőségességről tanúskodik, hiszen a négykezes kezdetben a családi házimuzsikálás jellegzetes megnyilvánulási formája volt. Mivel azonban a kétzongorás kamarazene repertoárját is többnyire ugyanazok a duók játsszák, akik a négykezeseket, a meghittség, a bizalom, az „egymás minden rezdülését és lélegzetvételét észrevesszük és megértjük” atmoszférája a négykezes kamarazenéről átterjedt a kétzongorásra is. És valóban: azok a zongorakettősök, amelyek a kétféle repertoárt (mint említettem, egymással keverve) rendszeresen előadják, nagyon sokszor álltak-állnak olyan művészekből, akiket szoros emberi kötelék fűz össze: barátok (Frankl Péter és Vásáry Tamás, Csalog Gábor és Kemenes András), testvérek (Aloys és Alfons Kontarsky, Güher és Süher Pekinel), házaspárok (Klukon Edit és Ránki Dezső, Egri Mónika és Pertis Attila). A legutóbbi kategóriába tartozik Simon Izabella és Várjon Dénes, akikről köztudott, hogy muzsikusi pályájukon kezdettől kiemelkedő szerepet játszik a kamarazene. Ehhez képest akár meg is lepődhetnénk azon, hogy nemrég először jelentkeztek közös négykezes és kétzongorás felvételekkel. Érdemes volt azonban várni a lemezre, mert a program különlegesen szép és invenciózus, a megszólaltatások pedig igazolják a műsorválasztást.
Egy kétzongorás és három négykezes alkotás szerepel a válogatásban. A műsor egyetlen kétzongorás darabja nem eredeti, hanem átirat, hiszen Robert Schumann 1845 tavaszán eredetileg két kézre, egy különleges hangszer, a pedálzongora lehetőségeit kihasználva komponálta Hat kánonikus etűdjét (op. 56). Az átirat azonban nem akárkitől származik, s ez különleges helyet biztosít számára a zenetörténet szép kézfogásai között: Claude Debussy, az En blanc et noir alkotója dolgozta át két zongorára a hat tételt. Egy olyan lemezen, amelyen a főszerepet a kontrapunktikus szerkesztésű tételek játsszák, alapkövetelmény a dallamok rajzos megformálása, az áttetsző faktúra, amely segíti a szerkezet logikájának érvényesülését, az intellektus fényével világítva meg a szólammozgás logikáját. Így nem csoda, ha Simon és Várjon lemezét hallgatva mindjárt az első percek jóleső észrevétele a tiszta és plasztikus játékkal kapcsolatos: mindent hallunk, a szólamok párbeszéde tagolt és elegáns. A Schumann-ciklus azonban sok egyébre is lehetőséget kínál a két művésznek, s e lehetőségekkel élnek is: előadásukban a nyitódarab csilingelően kristályos billentését hallgatva rácsodálkozunk a szólamvezetés bachi következetességére s a tétel megszólalásmódjának a Wohltemperiertes Klavier prelúdiumait idéző hangulatára, amely a tolmácsolásban nagyszerűen érvényesül. De emlékeztethetnénk a második darab Chopin-noktürnök hangulatával rokon atmoszférájára, vagy arra a mendelssohni lágyságra és nyíltságra, amelyet a negyedik tétel visszatérő keretdallamának zenei alkotóelemeiből hoz felszínre az érzékeny előadás – egyáltalán, arra az egész cikluson átívelő törekvésre, amely a barokk gyökerű kontrapunktikus gondolkodást igyekszik a romantikus karakterdarab hangvételével társítani, s amelyet Simon Izabella és Várjon Dénes minden részletre fogékony olvasata magától értődő természetességgel tesz világossá a hallgató számára.
A lemez „kakukktojása” Schubert négykezes a-moll allegrója (op. posth. 144, D. 947), melyet a kiadó által önkényesen hozzáragasztott Lebensstürme (Az élet viharai) ragadványcímmel ismert meg az utókor. Az önkényes cím ugyanakkor igencsak találó – nem csoda, ha Simon és Várjon előadása is a tétel viharos, zaklatott, tragikus karakterét hangsúlyozza a nagy erejű, elementáris sodrú előadásban, amelynek a kései Schuberthez illőn sejtelmes-transzcendens távlatot ad a többszörösen visszatérő lírai kontrasztdallam mindenen felülemelkedő, nem e világi lírája – Simon és Várjon ezt a fájdalmasan elvágyódó hangvételt is teljes hitellel találja meg és közvetíti.
Mozart négykezes g-moll fúgája (K. 401/375e) ritkaság, mely a zeneszerzőnek a tudós archaikus forma iránti elmélyült érdeklődését tükrözi. A két művész megszólaltatása érzékenyen mutatja fel a különleges szituációt, amikor a klasszikus zeneszerző barokk művet – konkrétabban: Bach-darabot – komponál, a „stile antico” minden komolyságával és fegyelmével (és persze Mozart egyik legkomolyabb hangnemében). A lemez legnagyobb előadói teljesítménye minden idők egyik legnehezebben megszólaltatható és megérthető zenéje, Beethoven különös sorsú Nagy fúgája (op. 134): ez eredetileg az op. 130-as vonósnégyes záró tételének készült, utóbb azonban önállósult, leválva a darabról, amelyet súlyával-terjedelmével agyonnyomott volna. Simon Izabella és Várjon Dénes a vonósnégyesre fogalmazott tétel szinte soha nem hallható szerzői négykezes változatát játssza. Monumentális előadásukból kiviláglik, hogy a két művész tudja: ez a zord és rejtélyes monstrum nemcsak intellektuális, heroikus és szögletes, de darabos és küzdelmes karakterű is: olyan zene, amely mindörökre modern marad, és soha nem árulja el minden titkát. Előadásuk vállalja is ezt a darabosságot, küzdelmességet és enigma jelleget – hiteles, gondolatébresztő és sokszori újrahallgatásra csábító Nagy fúgát tárva a hallgató elé.”
(Csengery Kristóf)