2018. január 14. szombat – A pódiumon a Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Ivánnal az élén a David Greffen Hall délutáni koncertjén a Lincoln Centre „Great Performers” sorozatában. Nagyon tetszett a zenészek színpadi elhelyezése: a bőgősök a legmagasabb emelvény kellős középre kerültek. A BFZ mindig ragyogó hangzásvilága a régi korok szívélyességét idézi. Az Oberon’s Grove kritikája.
A zenekar nyolc művészéből álló együttes Bach 1738-39 körül komponált, korhű hangszereken előadott 2. (h-moll) zenekari szvitjével nyitott. Pivon Gabriella e közkedvelt mű elején felcsendülő fuvolajátéka szívmelengető élményt nyújtott ezen a fagyos téli napon. A lendületes tempóban előadott darab zárótétele igazi csemege volt. Vajon jól érzékeltem, hogy előfordultak intonációs pontatlanságok, vagy ez a korhű hangszerek keltette illúzió volt csupán? Bárhogy is volt, nagy örömet jelentett újra hallani ezt a mindig friss művet.
Ezután Várjon Dénes csatlakozott a zenekarhoz Beethoven 3. (c-moll) zongoraversenyének (1800–03) a reveláció erejével ható tolmácsolásához. Várjon e röpke félóra alatt a kedvenc zenészeim sorába került.
A darab meglehetősen hosszú, hangulatfestő zenekari bevezetőjét követő energikus felfelé ívelő zongorafutam során nyilvánvalóvá vált, hogy igazi virtuózzal van dolgunk. Várjon egy pillanat alatt elbűvölt grandiózus, mégis selymes játékával, valamint dinamikus, kidolgozott technikájával. A nyitótétel alatt egyre megbabonázottabban figyeltem a zongoraművész kezét, amely oly megkapóan szólaltatta meg az emelkedő trillák sorozatát és a lefelé zúduló hangok szédítő áradatát. A méltóságteljesen indított kadenciát követő tökéletes, csillogó trillákat hallva szinte beleborzongtam a gyönyörűségbe. Az üstdobok és a zenekar halk visszatérése pedig maga volt a varázslat.
A Largo elejére teljesen felfokozott lelkiállapotba kerültem, ahogy a zongorista áhítatosan belefogott a merengő szóló részbe. A zenekar belépése ismét lélegzetelállító volt, a bőgők ereszkedő dallama szívbemarkoló hatást keltett. A zongoramuzsika részegítően szállt a fúvósok pengetett húrokon átszűrődő lágy, mennyei hangjai felett. Várjon következő belépése álomszerű suttogásként hatott, a zenekar csatlakozása pedig ismét csak elkápráztatott. Az ereszkedő bőgőmotívum visszatérése könnyekig megindított …egyszerűen fenséges volt.
A zongorista ezután rögtön belefogott a moll Rondóba, amelyben mesés futamokat produkált. A klarinét indította a második témát, majd visszatért a fúgaként játszott főtéma. Az örömteli végkifejlet felé haladva Várjon elragadó játéka dominált. Az utolsó hang még ott lebegett a levegőben, amikor a közönség óriási tapsviharban tört ki, és állva ünnepelte zongoristát. Amikor egyedül meghajolt, ismét kitört az éljenzés. A kedélyek lecsillapítására Várjon ráadásként Bartók egyik népzenei feldolgozását játszotta el. Tökéletes volt.
Várjon és a zenekar életem egyik legkiemelkedőbb zongoraverseny-élményével ajándékozott meg. Kevés zongoraművész – vagy akár zenész – érintett meg valaha ennyire, és egy részem szívesen ottmaradt volna Várjon birodalmában, távol szürke és sivár világunktól. Mindenesetre megnyugtató érzés, hogy létezik ilyen mélységű szépség, amelyben a nagy művészek segítségével – még ha csak múló pillanatokra is – menedéket találhatunk.
A szünet után Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar (fent) csodás hangzású tolmácsolásában Rachmanyinov 2. (E-dúr) szimfóniáját (1906–07) hallhattuk. A zenekar által teremtett gazdag hangzásvilág és a szólamvezetők remek szólójátéka különösen élvezetes élményt nyújtott. Ez azonban nem tudta feledtetni azt az érzést, hogy a szimfónia túl terjengős.
Rachmanyinov az utolsó cseppet is kifacsarja híres Hollywoodot idéző témáiból, amelyek az első pár alkalommal még elkápráztatnak, később viszont – akár egy kalóriadús édesség – inkább csak csömört keltenek. Bármennyire is jól játsszák, a darab rendkívül hosszú, ráadásul két és fél órásra duzzasztotta a programot. Fischer élénk vezénylő mozdulatainak látványa azonban már önmagában is különleges élvezetet jelentett: az egyik résznél például bokszoló mozdulatokkal instruálta zenészeit.
Hozzá kell tennem, hogy Rachmanyinov 3. szimfóniájáról alkotott személyes véleményemmel erősen kisebbségbe szorultam. A közönség ugyanis az utolsó hangnál egy emberként pattant fel a helyéről és hangos bravózásban és tapsviharban tört ki.
Az eredeti cikket itt olvashatják el.
A cikket a BFZ publikálta január 22-én.