Egyszer volt…
(Es war einmal… / Once Upon a Time – Märchenerzählungen / Fairy Tales by Robert Schumann & Jörg Widmann. Myrios Classics)
Három nagyszerű muzsikus működik együtt a lemezen: mindhárman virtuózok makulátlan technikával és rendkívüli teherbíró képességgel, ugyanakkor abban is hasonlítanak egymásra, hogy a virtuozitást alárendelik a zenei kifejezés igényének. Triójuk régóta működő zenei és emberi kapcsolat, s ez a barátság a zenei értelmezéseket is közel hozza egymáshoz: a három művész teljes harmóniában gondolkodik együtt arról, amit megszólaltat. Előadásukban varázsos közvetlenséggel tárul fel a Schumann-tételek karakter- és színgazdagsága.
Tud a zene mesélni? Akar? Szokott? Mielőtt erre válaszolnánk, előbb azt illenék tisztázni, egyáltalán tud-e (akar-e, szokott-e) ábrázolni. Sem az első, sem a második kérdésben nem volt egyetértés a századok során. Egyfelől vannak olyan szerzők Vivalditól Richard Straussig és tovább, akik bizonyítják, hogy mi sem természetesebb, mint hogy a zene ábrázoljon. Emberi érzelmet, lelkiállapotot, szándékot, jellemet – sőt tüzet-vizet, fákat, hegyet, állatot: az egész világot. Mások viszont ridegen hangoztatják, hogy az ábrázoló szándék feltételezése indokolatlan, és a zene soha semmit sem ábrázol, csupán logikusan elrendezett hangok összefüggése, semmi több.
Még az azonos korban élő és látszólag egy táborhoz tartozó muzsikusok sem értenek mindig egyet. Bartók és Sztravinszkij egy bő esztendő híján egyidős volt, ráadásul mindketten a XX. századi progresszió képviselői. E tárgyban azonban vélekedésük tűz és víz. Bartók így írt: „Erősen hiszem és vallom, hogy minden igaz művészet – a külvilágból magunkba szedett impressziók – az »élmények« hatása alatt nyilvánul meg. […] Nem tudok másképpen művészeti terméket elképzelni, mint alkotója határtalan lelkesedésének, elkeseredettségének, bánatának, dühének, bosszújának, torzító gúnyjának, szarkazmusának megnyilatkozását.” Mi ez, ha nem a zene ábrázoló funkciója melletti hitvallás? Sztravinszkij viszont ezt írta: „Oktettem zenei tárgy. E tárgynak formája van, s a formát az a zenei anyag határozza meg, amelyből készült. […] Oktettem nem »érzelemkeltő« mű, hanem önmagukban kielégítő objektív elemekre épülő zenei kompozíció. […] Általában a zenét csak zenei problémák megoldására tartom képesnek; semmi más, sem az irodalmi, sem a képi elem nem lehet igazán érdekes a zenében.” Ezek a szavak viszont azt sugallják, hogy a zene nem ábrázol semmit, nincs jelentése.
Hát akkor hogyan tudhatna mesélni? Tud. Néha olyankor is, amikor nem akar. Beethoven G-dúr zongoraversenyének lassú tétele az alvilág kapujában bebocsáttatást kérő Orfeusz és a fúriák párbeszédéről mesélt a mű egyik korai elemzőjének, Adolf Bernhard Marxnak, s bár a zeneszerzőnek a mitológiai szituáció a komponáláskor eszébe sem jutott, a tökéletesen illő utólagos értelmezés olyannyira megtapadt a későbbi korok emlékezetében, hogy ma már évszázadok óta a mű recepciótörténetének része, sőt joggal mondhatjuk: ez a tétel erről szól! Ebben az összefüggésben Beethovent nem kérdezi senki. Mert úgy látszik, az orfeuszi helyzetről a mű mesél, akár akarta ezt a szerző, akár nem.
A zene tehát tud mesélni. Leginkább a romantikus kor alkotói aknázták ki ezt a lehetőséget, hiszen maga a romantikus szó is regényest jelent. Robert Schumann a legnagyobb mesélő a romantikusok közül. Számos olyan darabot írt, amelyben hangulatokat ábrázol, történeteket mond, varázsos, különös, álomszerű vagy épp groteszk helyzeteket idéz fel, és ezzel messzi, izgalmas világokba repíti hallgatóját, kitárva a képzelet ablakait. Várjon Dénes és két művészbarátja, a klarinétos-zeneszerző Jörg Widmann és a brácsás Tabea Zimmermann hármat választott ki a schumanni mesélőkedv kései dokumentumai közül, a klarinétra, brácsára és zongorára írt Märchenerzählungent (Tündérmesék, op. 132), a klarinétra és zongorára komponált Fantasiestückét (Fantáziadarabok, op. 73) és a brácsát és zongorát foglalkoztató Märchenbildert (Meseképek, op. 113), hogy ezek egy lemezen egymás mellé felsorakozva erősítsék egymás hatását.
Három nagyszerű muzsikus működik együtt a lemezen: mindhárman virtuózok makulátlan technikával és rendkívüli teherbíró képességgel, ugyanakkor abban is hasonlítanak egymásra, hogy a virtuozitást alárendelik a zenei kifejezés igényének. Triójuk régóta működő zenei és emberi kapcsolat, s ez a barátság a zenei értelmezéseket is közel hozza egymáshoz: a három művész teljes harmóniában gondolkodik együtt arról, amit megszólaltat. Előadásukban varázsos közvetlenséggel tárul fel a Schumann-tételek karakter- és színgazdagsága. Lírai és energikus pillanatok váltakoznak, telt hangzású részleteket követnek leheletfinom, áttört hangzású szakaszok. A produkciók tökéletesen kiérleltek, mind a dinamikai kidolgozás, mind a hangzásegyensúly szempontjából, ugyanakkor a hangfelvételen sikerült megőrizni azt a spontaneitást, amely minden kamarazenei együttműködés legnagyobb értéke. Widmann, Zimmermann és Várjon előadásában a három Schumann-ciklus varázsos közvetlenséggel hat, maga a hangszeres perfekcióval párosuló ihletettség és átszellemültség.
A lemez magasrendű „poénja”, hogy kortárs mű első felvételét is tartalmazza: Jörg Widmann ugyanis a CD-n nemcsak klarinétművészi minőségében, de komponistaként is szerepel. Es war einmal… (Egyszer volt…) címmel öttételes ciklust írt klarinétra, brácsára és zongorára, nyilvánvaló schumanni ihletéssel. Schumann, a modern gondolkodású zeneszerző erősen hat a kortárs komponistákra: Kurtág Györgyöt és Heinz Holligert említhetjük Widmann elődeiként azok közül, akiket szintén befolyásolt a romantikus zeneszerző gondolkodásmódja. Widmann zenéje csupa kifinomultság, érzékeny párbeszéd, hangzásvilága, színgazdagsága a schumanni minta nyomán mintegy annak XXI. századi leszármazottját teremti meg, s nagyon érdekes a mű hangrendszere, zenei nyelve, amely kortársi, de sok átmeneti tonális folttal, romantikus áthallással, amely ebben a kontextusban kiváltképp megragadó, és erősíti a párbeszédet a lemezen hallható Schumann-kompozíciókkal.
Csengery Kristóf
A cikk az Élet is irodalom honlapján jelent meg.