“Döbbenetes élményt” okozott a BFZ New Yorkban

Idén már húsz éve, hogy zenekritikákat írok New Yorkban, cikkeim száma lassan 1000 körül mozog. Ám kevés olyan döbbenetes élményben volt részem, mint a legutóbbi, Fischer Iván-féle koncert. A maestro nagy tréfamester hírében áll, jó és rosszabb értelemben egyaránt. A múlt évadban itt, a Lincoln Centerben például hagyta, hogy mintegy 20 zeneakadémista teljesen hazavágja Beethoven 5. szimfóniájának utolsó pillanatait, ami a többséget láthatóan felvillanyozta, viszont megkérdőjelezte a karmester szándékainak komolyságát. A Concertonet kritikája.

New York, David Geffen Hall, Lincoln Center

„Welcome to the jungle
we got fun and games…”
Guns N’ Roses

A New York-i Filharmonikusok az egyetlen olyan zenekar a városban, amely játszik kamarazenét. Szombati matinékoncertjeiken gyakran egy kisebb formáció által előadott hangszeres darabot játszanak először, majd a szünet után következik a teljes zenekar. Fischer a koncertet Bach 2. zenekari szvitjével kezdte. A hét hangszert egy mobil orgona egészítette ki, amelyen a mester maga jelezte a hangnemváltásokat. Rendkívül visszafogott verziót hallhattunk, amelyben előkelő szerepet kapott Pivon Gabriella fuvolajátéka. Ez elegáns felvezetés volt a Beethoven-műhöz (lásd alább).

A legnagyszerűbb orosz szimfóniák; Rachmanyinov, Rimszkij-Korszakov és Glazunov művei mellőzöttnek számítanak Amerikában. Mindegyik jóval átfogóbb feltárást és sokkal több előadást érdemel, ezért külön köszönet illeti a mestert a ma délutáni műsorért. Fischer meglelte a titkát annak, miként szórakoztassa és állítsa egyszersmind kihívás elé teltházas közönségét. Rachmanyinov 2. szimfóniája talán az egész kelet-európai zenei felhozatal érzelmileg legelsöprőbb erejű darabja. Az élénk színek, merész kontrasztok és lehengerlően szépséges és szomorú dallamok és hangszerelésük megfelelő tolmácsolásban szinte elviselhetetlenül gyönyörűvé teszik ezt a darabot.

Ez az interpretáció kivételesen nagyszerűnek bizonyult, az első tétel valósággal pszichedelikus a maga szkrjabini sodrásában. Rachmanyinov mélyen depressziós volt a mű komponálásakor, és érzéseit (zokogását) nem tudta elrejteni. A harmadik tétel gyötrelmesen szép és patetikus volt. Nem szégyellem bevallani, hogy a könnyeim is kicsordultak tőle. E megrendítő hatás titkának kulcsa a klarinétszóló magasztos fájdalmában megcsillanó remény és felhőtlen öröm. Nyomatékosan állítom, hogy ez volt az évad eddigi legjobb koncertje, bár a három nap múlva érkező Concertgebouw előadása még hátravan!

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a Késői találkozás című film zenéje Rachmanyinov 2. zongoraversenyéből, nem pedig a 2. szimfóniából származik, mindazonáltal pont ugyanolyan forró, fennkölt érzésekkel tölt el.

Idáig rendben, de mi a helyzet a tréfamesterrel? Vajon ismét valami unortodox trükkhöz folyamodik? Pontosan, méghozzá olyasvalamihez, amiben már korábban is volt részem: ráadásként a teljes zenekar elénekelte Rachmanyinov Vocalise című dalát.

Louis C. K. standupjáról a Krisztus előtti korban élőkről, akik az éveket visszafelé számítják, és a Kr. e. 3. év szilveszterén a Kr. e. 4. évet köszöntik, mindig Beethoven jut eszembe, aki 5. és 6. szimfóniáját ugyanazon est keretében mutatta be, méghozzá fordított sorrendben, és akinek 2. zongoraversenye az 1. zongoraverseny premierje előtt hangzott el először.
Azzal kapcsolatban, hogy mikortól beszélhetünk modern zenéről, az ismerőseim és kollégáimat már valószínűleg halálra untattam teóriámmal, miszerint Beethoven a XIX. század fordulóján, 1801-ben írt 3. zongoraversenyének kadenciájával határozta meg a következő legalább 150 év komolyzenei útjának irányát. Érdemes szorosan követni hősünk útját, az első hangtól az utolsóig.

Frederick Kirshnit

Valamikor 1801 áprilisában Beethoven a lipcsei kiadójának, a Breitkopf & Härtelnek írt levelében utal korábbi (B-dúr op. 19. és C-dúr op. 15.) zongoraversenyeire, amelyek közül – saját szavaival – egyik sem tartozik a legjobb művei közé, és célzásokat tesz arra, hogy egy sokkal jobban sikerült zongoraverseny (a C-moll) is van ám a tarsolyában, azonban ezt egyelőre még nem szeretné kiadatni, mivel a zenepolitika szerint a legjobb zongoraversenyt egy darabig őrizgetni kell. A 3. C-moll op. 37-ként elhíresült zongoraverseny valóban nem is látott napvilágot egészen az 1803. április 5-én a Theater an der Wienben tartott bérletes előadásig, amelyen a 2. (D-dúr) szimfónia és a Krisztus az Olajfák hegyén c. oratórium is elhangzott.

Számos történet kering az utolsó percben tartott próbáról, a befejezetlen zenekari szólamokról, a morózus, csak a Lichnowsky hercegtől kapott vacsorával és borral kiengesztelhető zenészekről, valamint a mindezekkel járó szokásos felfordulásról. Az egyiket, amely a többinél gyakrabban kerül elő, érdemes feleleveníteni, mivel ezt Beethoven kollégája, Ritter von Seyfried a naplójában is megörökítette. Ritter von Seyfriedet a zeneszerző megkérte, hogy előadás közben lapozzon neki.

Erről így számol be: „Csak üres lapokat láttam, amelyeken itt-ott egyiptomi hieroglifákhoz hasonló jelek árválkodtak, amelyek számomra teljesen értelmezhetetlenek voltak, számára viszont támpontot jelentettek. A szólókat kifogástalanul, fejből játszotta. Mint oly gyakran, most sem volt ideje papírra vetni. Amikor egy-egy „láthatatlan” szakasz végére ért, diszkréten biccentett. Nyilvánvaló szorongásomon, hogy el ne szalasszam a lényeges pillanatot, igen jót derült.” A történet nem csupán a zeneszerző nem túl kifinomult humorérzékének illusztrálása szempontjából érdekes, hanem azért is, mert a zongoraverseny vélhetően két-három évvel korábban keletkezett: gondolom, nem volt idő leírni a partitúrát…

Fischer mesternek a szólóhangszerek térbeli kiemelése iránti szeretetét ismerve arra számítottam, hogy az üstdobok ezúttal a zongora mellé kerülnek majd, mivel ebben a versenyműben a hangszer talán először különleges szerephez jut. Tévedtem – az üstdobok megszokott helyükön, a zenekar szélén kaptak helyet a hét nagybőgővel egyetemben. Ezeket a nem megfelelő kezekben oly ormótlan hangszereket, amelyek felboríthatják az egyensúlyt, Dénes Roland ezúttal gyönyörűen kordában tartotta. Fischer a zenekar egyes szekcióit előszeretettel helyezi emelvényre, a hegedűszólamokat pedig, a teltebb hangzás érdekében, egymással szemben ülteti le. A Bach h-moll zenekari szvitjének historikus előadásmódú – egy szólamra egy zenész – változatát követő zongoraverseny már a teljes zenekarral szólalt meg, nyilván abból a látszólag ellentmondást hordozó megfontolásból, hogy dinamikusabb árnyalatokhoz nagyobb haderő szükséges.

A c-moll zongoraverseny szólistája a kiváló Várjon Dénes volt, akit a New York-i közönség szólistaként és kamarazenészként számos, különféle helyszíneken adott koncertjeiről ismerhet. Utoljára tavaly májusban hallhatta őt a nagyérdemű a Lincoln Center „Great Performers” sorozatának keretében szervezett, Walter Reade Theater-beli szólófellépése során. Fischernek és Várjonnak is készült lemezfelvétele Beethoven összes zongoraversenyéből, szerencsére koncepciójukban nem volt nagy eltérés. A Fischer-féle, meglehetősen élénk interpretációjú Beethoven-szimfóniák után ezúttal is igen energikus, lendületes előadásra számítottam. A mostani azonban energikussága ellenére is visszafogottabbnak, árnyaltabbnak bizonyult.

Várjon sikeresen ötvözte a lendületességet a szabad frazeálással, a spontaneitással és a világos, tiszta artikulációval. Az első tétel kidolgozási részében különösen megkapónak találtam a fúvósok és a zongora összjátékának kamarazeneszerű megszólalását. Az első tétel kadenciája remek alkalmat kínált Várjon virtuozitásának megcsillantásához, s a zongoraművész számos szimpatikus, illetve a konvencionálistól eltérő megoldást vonultatott fel. Nagy hangsúlyt kapott a második, Largo tételben lévő hangnemváltás. Noha az E-dúr kissé távol esik az eredeti c-molltól, ne feledjük, hogy Beethoven nem először nyúl e hangnemkombinációhoz: az egyik legkorábbi, szintén C – ezúttal – dúrban íródott szonátájának lassú tételéhez szintén az E-dúrt választotta. Ezen a széles zenei palettán Várjon szépen csengő hangon, nagy ritmikai szabadsággal játszott a zongora és a fúvósok párbeszédében. Az utolsó, Rondo tétel arisztokratikus hangzásával és könnyed tempírozásával tűnik ki. Az olykor őrjöngő kóda ezúttal némileg megszelídült, így a szólista sietség nélkül formálhatta meg a hangokat.
Várjon és honfitársai előadását a közönség álló tapssal jutalmazta, a zenekar pedig – középütt Fischer Ivánnal – ráadással, Bartók 3 csíkmegyei népdalának ihletett, szabályos és mélyen bensőséges interpretációjával hálálta meg a közönség szeretetét.

A zenekar játéka is több szempontból csodálatos volt, az érzékeny fúvósoktól a meleg hangzásvilágú vonósokon át a szekciók bravúros összjátékáig. Akadtak ugyan tökéletlenségek, ez azonban valószínűleg annak köszönhető, hogy nem állt rendelkezésre elég idő a betanuláshoz. Egy barátom utólag úgy nyilatkozott, hogy ha a hazai zenekar, azaz a New York-i Filharmonikusok is ilyen jól és ekkora odaadással játszana, akkor talán a David Geffen Hall tatarozására sem volna szükség.

Roman Markowicz

Az eredeti cikket itt olvashatják el.

A kritikagyűjtés a BFZ oldalán jelent meg 2018. január 22-én.